Szívemből tódul a vér fáj… Elönt mindent kegyetlenül Marja szívem szüntelenül Ez a hajdan édes, tűzes vér… Fáj, fáj, nagyon fáj Csak zúdul, zúdul Nem állja útját semmi sem Fény sehol sincs tán kilométerekre innen. Lecsapott. Annyira fáj.
A patak elszabadult s törni bármit kész zúzott is már, hallhatatlan vész Suttogja: itt ez a kéz fogd már meg, hadd ragadjon magával.. sebtében a halál… Fáj Fáj Szüntelen fáj Szűnni nem akaró láz! Semmi kép sincs már, hihetetlen fáj…
Öntsön már el egészen Végezze már ki mocskos életem!! Vér…friss vér: mindenütt. Tócsákban áll Szívem Lelkem Minden szervem, Álmom: én… Minden mi él csak nehéz kődarab, nem látom már az útat Belepte a dér a nyarat.
Kínok húrjain megfeszülve érzem sose érhet véget versem mert ez egy végezhetetlen, halál fájának ágaival szerteágazó gyötrelem melyen a halál gyümölcse terem. S mindezekkel együtt élve mily édes kín lehetne ha fagyos lehelletnyi életem nem lett volna ily halálos és szívből kívánnám a halál nedvdús ízének gyümölcsét
Fáj. Mi elmúlt már nem jön vissza már nem néz már rám senki sem nem szabadulok innen sohasem. Hallom a szennyes vér csobogását S látom a halál árnyékának őrét, ki megfagyott: Odafagyott fölém hogy mindvégig őrizzen s a kellő pillanatban lerántson a mélybe Érzem: mindjárt itt a vége.
Fagyos tekintetek. Oly idegenek… kik ezek? Nem látok, csak szemeket… néznek, s mondják: érezd meg! Érezd meg S vesszen oda életed Itt a kés, döfd s nézd ahogy véred csepeg ömlik zúdul.. Lecsukódnak pilláim Sötét Vége már: hisz már nem fáj. |